LUDWIG VAN BEETHOVEN (1770—1827): II. SZIMFÓNIA, D-DÚR, OP. 36
(I. Adagio molto — Allegro con brio; II. Larghetto; III. Scherzo. Allegro; IV. Allegro molto.)
A II. szimfóniát 1803 áprilisában mutatták be a bécsi Theater un der Wien-ben, Beethoven vezényletével. Ha tekintetbe vesszük, hogy 1802. október 6-án kelt a zene történetének egyik legtragikusabb dokumentuma, az úgynevezett Heiligenstadti végrendelet. amelyben Beethoven — reménytelen fülbajának tudatára ébredve — mindörökre búcsút mond a boldogságnak, sőt, magának az életnek is. úgy a D-dúr szimfónia keletkezésének körülményeit éppenséggel nem nevezhetjük derűseknek. Pedig a mű csak úgy szikrázik az életörömtől, humortól. optimizmustól!
Az első tétel vázlatait az op. 23 és 24-es hegedűszonáták, az op. 26 és 27-es zongoraszonáták, valamint a Prometheusz-balettzene komponálása közben írta le Beethoven, a kész szimfónia kézirata azonban elveszett, nem maradt reánk.
A korabeli hallgatóság fülét idegenszerűen ütötte meg a II. szimfónia „újra, feltűnőre irányuló törekvése”, amely az egyértelmű tetszéssel fogadott I. szimfóniában még nem volt meg. Nem kétséges. hogy Beethoven itt már mind a forma, mind a hangszerelés szuverén ura. A hangszerek kifinomult, differenciált kezelését időközben a vonósnégyeseken sajátította el.
Meglepő már az első tétel lassú bevezetésének sokrétű, magasrendű koncepciója: valóságos kis zenekari fantázia ez, amelyben a mű tonalitását adó D-dúrt drámai moll-hangzások árnyékolják be. Elképzelhető, hogy a kortársak meghökkentek a hangszerek kifejező deklamációjának hallatán is, amely már itt, a bevezetés némely részletében valósággal az emberi szó erejével hat. Kevésbé tér el a konvencionálistól a gyors főrész indulószerű, vidám és energikus tematikája. A második tétel egyike azoknak a bensőséges beethoveni lassú zenéknek, amelyeknek kifogyhatatlan dallambősége, differenciált ritmikája, érzékeny harmóniavilága parttalan álmodozásra csábítja a hallgatót, a formai szerkezet azonban ugyanolyan szilárd, mint a dinamikus tételekben. A harmadik tétel ezúttal már nyíltan viseli a Scherzo címet (Beethoven kamarazeneműveiben ez idő tájt már közkeletű a scherzo-tétel), és bár a szó eredeti értelme (= tréfa) nem szükségszerűen nyilatkozik meg a nagy mesterek scherzóiban, a II. szimfóniában valóban tréfát űz a zeneszerző a villanásnyi motívumokkal, amelyeknek meg-megszakadó menetét váratlan piano-forte, sőt, piano-fortissimo meglepetésekkel tetézi. A fináléban még fokozni tudja ezt a dallamforgácsokkal való szellemes játékot, itt azonban a féktelen vidámság mögött olykor ijesztő mélységek is feltárulnak: a kódát előkészítő ütemek feszültsége nemcsak arra hívja fel figyelmünket, hogy a szonátatételt berekesztő „toldalék” hamarosan jelentős formai igénnyel lép majd fel, hanem a komédia közvetlen közelében rejtező tragédia örök lehetőségére is.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
