Wolfgang Amadeus Mozart (1756—1791): A VARÁZSFUVOLA — NYITÁNY, K 620
1791. szeptember 30-án, Mozart vezényletével mutatták be a Bécs-külvárosi Theater auf der Wieden-ben a Varázsfuvola című kétfelvonásos meseoperát, amely prózai betétjeivel a német Singspiel műfajába tartozik. A darab szövegét Emanuel Schikaneder, a talpraesett színigazgató-énekes-színész, tehát vérbeli színházi szakember írta, pontosan tudva, mi felel meg a külvárosi színházlátogató közönség ízlésének. Várakozásában nem is csalódott, a Varázsfuvola rentábilis vállalkozásnak bizonyult: már a bemutatót követő hónapban huszonnégy estén adták: 1792 novemberében a századik előadást ünnepelték, 1795 októberében a kétszázadikat. Ezt talán Mozart sem sejtette, mikor Constanzához írott levelében 1791. október elején örömmel és bizakodással számolt be a darab „csendes sikeréről”.
Az opera tárgya eleve biztosíthatta a közönség érdeklődését: a távoli ókor és a távoli Egyiptom, a titokzatos Éj királynője és Isis mélyen humánus főpapja, a tűz- és vízpróba rejtelmei éppoly vonzerőt gyakorolhattak Schikaneder színpadán, mint a csetlő-botló, komikus-furcsa madárember, a levegőből fantasztikus színi gépezettel lebocsátott nemtők, a kéjsóvár, otromba szerecsen vagy az ezer akadályon keresztül egymásra találó eszményi szerelmespár. A szabadkőműves-eszme hívei éppoly megelégedetten távozhattak a Varázsfuvola előadása után, mint a nap és hold szimbolikájának kutatói. Idézzük Szabolcsi Bence szavait:
„S könnyen elképzelhető, hogy Mozart, akit élete végén erősen foglalkoztattak élet és halál, emberi testvériség, örök megbékülés problémái, őszinte odaadással emelte a maga mesejátékát egy örök erkölcsi világrend eszméjének szférájába; de soha ne tévesszük szem elől, hogy a Varázsfuvolában Mozart elsősorban és mindenekfelett az ő önnön életéről és világáról beszél, — erkölcsi ideák, harcok és megdicsőülések csak azért és azáltal ragyognak itt földöntúli fényben, mert ő öleli őket magához, csak annyiban igazak, amennyiben az ő számára jelentenek valamit…”
A szabadkőművesek számszimbolikájára utal mindjárt a nyitány elején felhangzó három akkordütés; a nyitány Esz-dúr hangneme a darab emelkedett szellemét jelzi. A lassú bevezetés áhítatot ébreszt: Sarastro világának előhírnöke. A gyors szonátatétel fúga módjára kezdődik, témáját a kortársak Clementi zongoraszonátájából ismerhették. A nyitánynak kontrapunktikus-tematikus indítása Mozart „tudós” stíluskorszakának utolsó, ragyogó periódusát idézi fel (az operában a két páncélba öltözött titokzatos ember megjelenésénél lehetünk tanúi e stílus szuverén elsajátításának). Hermann Abert pompásan jellemzi a Varázsfuvola nyitányának viszonyát magához az egész műhöz: mint a többi Mozart-opera nyitánya, ez is utoljára íródott, a darab befejezése után. Mozart így nem élte át ismét a darab konfliktusait, csak visszaemlékezett rájuk, tehát a nyitányt nem annyira a Varázsfuvola maga, mint inkább az abból leszűrt élmény hangulata ihlette.
A három szabadkőműves-kopogtatás a szonátatételben is formaalkotó szerepet kap és nyilván része van a mollba forduló fúgatéma küzdelmessé válásában. Ez a küzdelem mindaddig tart, amíg az állhatatosság és erő jelképe, a nap — ez esetben a fényes és biztató Esz-dúr hangnem — be nem ragyogja a visszatérési szakasz felszabadult, megkönnyebbült, harmonikus világát.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
