LUDWIG VAN BEETHOVEN (1770—1827): IV. SZIMFÓNIA, B-DÚR, OP. 60
(I. Adagio — Allegro vivace; II. Adagio; III. Allegro vivace; IV. Allegro ma non troppo.)
Az 1806-os esztendő a remekművek egész sorával gazdagította a zene irodalmát. Ekkor keletkezett Beethoven Harminckét zongoravariációja, G-dúr zongoraversenye, Hegedűversenye, a III. Leonóra-nyitány és a Razumovszkijnak ajánlott három vonósnégyes. Ami a szimfóniatermést illeti, csaknem három év telt el az Eroica megalkotása óta. Ezen idő alatt Beethoven több vázlattal foglalkozott, megvalósításra azonban az a szimfónia-terve került, amely mintegy ellentétpárja a Harmadiknak, és könnyed, vidám hangulatát tekintve inkább a Másodikhoz áll közel. Így kívánta ezt az alkotás ritmusa, a belégzés feszültségét szükségképpen feloldó, megkönnyebbült kilégzésé, a várakozásteljes disszonanciára törvényszerűen következő megnyugtató konszonancia esztétikai folyamata. (Ennek a folyamatnak a szükségességét nyilván maga a zeneköltő is átérezte, mikor váratlanul félbeszakította c-moll szimfóniájának komponálását, és szinte egyvégtében írta meg a B-dúr szimfóniát.)
Helyenként a szerkesztés is emlékeztet a II. szimfóniára: így mindjárt az első tételt bevezető lassú zene várakozásteljes hangulata (bár itt a feszültséget tudatos ökonómiával fokozza az Eroica komponistája, míg a II. szimfónia bevezetésében inkább a fantáziaszerű elemeket részesítette előnyben). Jó nyomon járnak mindazok, akik ennek a lassú zenének gomolygó ködében, elmosott színfoltjaiban a romantikát sejtik meg. A gyors főtétel kirobbanó staccato-témája a humor, paródia, hangszerelésbeli ötletek és dinamikai meglepetések gazdag tárháza. A lassú tétel a megbékélés ábrándos szépségű éneke, amelyhez Beethoven a rondó-elemekkel ötvözött, kidolgozás nélküli szonátaformát választotta keretül. A harmadik tételt egyes kiadások menüettnek jelölik, bár a darab humorosan szakadozott témája nem tánclépéseket érzékeltet. Ez a nyugtalanság csak a Trióban csillapodik a fafúvók és a hegedűk incselkedő párbeszédévé, amely — úgy érezzük — meghitt emlékeket elevenít fel. A finálé mozgalmas tizenhatod-menetei Haydn hasonló hangnemű londoni szimfóniájának hatásáról vallanak, nemcsak azért, mert perpetuum-mobileszerű egyenletes lüktetésük úgyszólván mindvégig betölti a tételt. A befejezés humoros ötlete is Haydnra vall: felnagyított kottaértékekben, lassítva és apró részleteikre bontva a főtéma zenei anyagának karikatúráját halljuk.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
