Az 1912-ben írott Négy zenekari darab sajátos szín Bartók zeneszerzői palettáján. A Kékszakállú herceg vára után komponált darab magán viseli mindazoknak a kísérletezéseknek, stiláris törekvéseknek jeleit, amelyek a színpadi alkotás során merülhettek fel.
(I. Preludio; II. Scherzo; III. Intermezzo; IV. Marcia funebre)
Úgy tűnik, mintha Bartók ezúttal fokozott érdeklődéssel tette volna magáévá az impresszionista zeneszerzők szín-effektusait. A dallamvonalak szigorú, következetes rajza helyett ezek az effektusok jellemzik a Négy zenekari darabot, amelynek címe különböző jellegű, önálló, rövid művek egymásutánjára céloz. Nyilván ezúttal az alkotó célja nem a mű egyes tételeinek belső összefüggése, szimfónia-formába illeszkedő kapcsolata volt.
Az első darab (Preludio) nagyszabású együttessel éri el azt a kifinomult hangzást, amit a zeneszerző feltehetően Debussytől sajátított el. Glissandók, trillák, tremolók alkalmazásával próbálja ki azt a zenekari színt, azt a hangulatot, amelyet később csodálatos „éjszaka-zenéiben” elevenít fel újból. A második darab Scherzo, egyike a fiatal Bartók démoni, éles és kérlelhetetlen burleszk-zenéinek. A harmadik helyen álló Intermezzo ismét áttetsző, impresszionisztikus természeti varázs. A befejező Marcia funebre a Kossuth-szimfónia gyászindulójára, Bartók egyik legelső zenekari művére mutat vissza. Mig azonban ott a gyászzene határozott magyaros jellegű volt, a Négy zenekari darab fináléjában inkább a gyászindulók általános hangulatát fejezi ki a komponista.
A mű hangszerelése csaknem tíz évvel későbbi (1921), bemutatója 1922-ben zajlott le: a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara játszotta Dohnányi Ernő vezényletével.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
