A mű Bartók utolsó befejezett alkotása. A halálosan beteg zeneszerző feleségének, Pásztory Ditta zongoraművésznőnek szánta, meglepetésül — talán sejtve, hogy ez egyben végrendelete is lesz.
(I. Allegretto; II. Adagio religioso; III. Allegro vivace)
Bartóknak ez a „végakarata” különös, új harmóniában oldja fel egész életművének konfliktusait. Teljes egészében nem készülhetett el a kompozíció: utolsó tizenhét üteméből a partitúra néhány sorát Serly Tibor egészítette ki. Annál megrázóbb, hogy a vázlatszerűen leirt utolsó ütem után Bartók — szokásától eltérően — odaírta: „Vége”.
Az első tétel rögtönzésszerűen megszólaló zongora-dallama barokk inspirációra és ugyanakkor népzenei fogantatásra vall, differenciált ritmikájával és ékesítéseinek változatos gazdagságával. A továbbiakban e téma leegyszerűsített motívumtöredékét formaalkotó funkcióval ruházza fel a zeneszerző. A melléktéma során a zongora főként harmonikus figurációkat játszik, a zárótéma pedig játékos karakterű. Az E hangnemű tétel mixolíd és líd hangzatait a rövid kóda éteri tisztaságú E-dúr harmóniái oldják fel.
A második tétel Adagio religioso felirata nyilvánvalóan Beethoven a-moll vonósnégyesére (op. 132) utal, amelynek „Heiliger Dankgesang” tétele mintha ebben az ünnepélyes és bensőséges muzsikában folytatódnék.
A trió-szakasz foltokból és gesztusokból szőtt közjátéka Bartók csodálatos természet-élményeinek, éjszaka-zenéinek körébe tartozik. Ezúttal valóságos természeti élményt dolgozott fel a zeneszerző: azokat a madárhangokat, amelyeket 1944 nyarán Asheville-ben hallott. Ebbe a meghitt hangulatba átmenet nélkül robban be a finálé.
A magyar beszéd lejtését követő jellegzetes ritmusképlet és a lapidáris dallamosság a hallgatóban magyar népdal illúzióját kelti: ez is egyike azoknak a fiktív népdaloknak, amelyeket, a vérévé vált népdaloktól ihletve, Bartók maga alkotott. A tétel formája rondó, epizódjait az üstdob erőteljesen ritmizált ütései tagolják. Bartók az ellenpontos szerkesztés változatos, olykor csak a kottaképben megmutatkozó, virtuóz formáit alkalmazta ebben a tételben.
Az 1945 szeptemberében komponált művet öt hónappal a zeneszerző halála után, 1946 februárjában mutatta be Sándor Győrgy Philadelphiában, Ormándy Jenő vezényletével.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
