A mű eszméje, ideális és torz szembeállítása nem új. Berlioz és Liszt már megtalálták az egyazon dallamban rejlő ellentétes tartalom kifejezésének nyitját, sőt, meg is tették, hogy ugyanazzal a melódiával jellemezték az ideálisat és a torzat.
(1. Egy ideális; 2. Egy torz)
Valószínű, hogy Bartók Liszt Faust-szimfóniája példáján indult el a zenekarra és szólóhegedűre komponált Két portré megfogalmazásakor. Későbbi nagy műveiben is szívesen építi egyetlen témára különböző jellegű mondanivalóit (VI. vonósnégyes, Hegedűverseny). A Hegedűversennyel annál szorosabb a kapcsolat, mivel a Két portré első tétele — az Ideális — eredetileg ugyancsak hegedűversenynek készült. Első tétele volt Bartók 1907-ben írt kéttételes hegedűversenyének, amelyről a nagyközönség évtizedekig nem tudott semmit. Az Ideális dallama, mintegy névjegyként kíséri végig a zeneszerző egész életét. Nemes ívelése, kiegyensúlyozott ritmikája, érzelembeli gazdagsága teszi alkalmassá a dallamot egy magasrendű eszmény, egy nemes vonzalom jelképezésére. A tétel hármas tagolása az ellentétek drámai összecsapására nyújt művészi lehetőséget: a megoldást a harmadik szakasz jelenti, fokozatosan egyszerűsödő zenekari szövetével, harmóniáinak megkapó tisztaságával.
A torz arckép ugyanezt a dallamot fordított értelemmel tolmácsolja: a groteszk elemet éppúgy megtaláljuk benne, mint a démonit. Ezt érzékelteti a hangszerelés is. Míg az ideális portrét a szólóhegedű nemesen szárnyaló dallama rajzolta meg, a torz arckép a teljes zenekar lüktető ritmikájából, apróra töredezett dallamfoszlányaiból bontakozik ki. Ezzel kívánja Bartók azt a hatást kelteni, ami egész művészi munkájának célja: a visszataszító realisztikus ábrázolásával próbálja megmenteni az emberiesség eszményét. Ez a tétel a zeneszerző zongorára írott Bagatelljeinek (op. 6) zárótétele volt, amely A szeretőm táncol (Ma Mie qui danse) címet viseli. Bartók valószínűleg az első portré bemutatója után, 1911 február-márciusában hangszerelte meg.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
