Az Első szvit sokat ígérő fiatalkori kompozíció, magán viseli századunk első évtizedeinek művészi hatásait, törekvéseit, eszményeit és tévedéseit. A hatások, amelyek 1905-ben Bartók zenéjén nyomot hagytak, részben Liszt, Erkel és Mosonyi magyar későromantikájából, részben Richard Strauss merész és divatos műveiből szűrődtek le. A zeneszerző arra törekszik, hogy elődeinek magyaros hangját a nyugatról éppen elsajátított zenei nyelvvel hozza összhangba. Egy évvel utóbb, 1906-ban kezdett Bartók, Kodállyal együtt, népdalokat gyűjteni, és ekkor ébredt rá, hogy az I. szvit idején magyarosnak vélt verbunkos-hang nem azonos a magyar nép ősi dallamkincsével. Ez a tévedés azonban merőben filológiai jellegű, mit sem von le a mű hazafias lobogásának hevéből, hangzásának üdeségéből, formálásának nemes arányaiból.
(I. Allegro vivace; II. Poco adagio; III. Presto; IV. Moderato; V. Molto vivace)
Az öt tételből álló szvit mesterien felépített első tétele az egész darab előlegezett summája. Alaphangulata a csárdás — hol hetyke, hol búsongó — magyaros világa. A második tétel személyes hangú vallomás, amelyben a szenvedély heves kitörései természeti képekkel, pásztori hangulatokkal váltakoznak. A harmadik tétel scherzo: ez áll legközelebb a későbbi alkotások démoni hangjához. A negyedik tétel közjáték, anyagában megismétlődik a mű alapgondolata. A finálé, akárcsak az első tétel: összefoglal. Alapeleme ennek is a magyaros tánc, keretében újra felélednek a szvit különféle dallamai. A mű befejezése azonos az első tételével.
Az I. szvitet Bécsben mutatták be 1905-ben.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
