A fából faragott királyfi című egyfelvonásos táncjáték Bartók második színpadi műve, néhány évvel a Kékszakállú herceg vára című opera után, az első világháború idején (1914—16-ban) készült. Bemutatóját 1917-ben a budapesti Operaházban Egisto Tango vezényelte.
A táncjáték — akárcsak az opera — Balázs Béla szövegére készült. Míg a Kékszakállú herceg vára a magányosan vergődő férfilélek tragédiáját burkolja a székely népballadák sejtelmes homályába, addig a Fából faragott királyfi a népmese naiv egyszerűségét és báját viszi a színpadra; megoldásából napfényes életöröm ragyog. A muzsika hangján elárad a magyar népdal tisztasága és üdesége, de felismerhetjük benne a szenvedélynek azt a vallomásos-személyes tónusát is, amely már a Kékszakállú zenéjében megszólalt. A népzene egyértelműen világos körvonalaival rajzolja meg Bartók a táncjáték szereplőit, a természetet pedig megkapó költészettel ábrázolja. Ezzel az ős-élménnyel, a természet ember-nem-járta meghittségének harmóniákban kifejezett csodájával kezdődik a darab, és a mese befejeztével ezzel zárul. Ez a hang és ez a látvány foglalja keretbe a Királykisasszony és a Királyfi egymásra találásának történetét. De beleavatkozik a természet az emberi konfliktusokba is: az ember akarata ellen hol az erdő fái szövetkeznek, hol a víz hullámai ágaskodnak. A természet erőit rejtelmes lény, a Tündér irányítja, kormányozza, mint az emberen kívülálló, fantasztikus akarat. A mese mondanivalója azonban alapjában humánus, kicsengése pedig a szerelembe, boldogságba, az élet igazságába és szépségébe vetett hitet hirdeti.
A darab kezdetén, az ébredező természet csodái között, mesebeli várkastélyban találjuk a Királykisasszonyt. A szomszédos várból útra kelt Királyfi észreveszi és megszereti a Királykisasszonyt, a természet azonban — a tündér parancsára — útját állja és megakadályozza, hogy elérhessen hozzá. A Királyfi akarata azonban legyőzi az erdő fáit és a szeszélyes vizeket. Mikor a Királykisasszony nem akarja meghallgatni, fából bábut farag, ráakasztja koronáját és palástját. Ez már jobban vonzza a Királykisasszonyt, akinek megtetszik a díszes bábu; a koronájától és palástjától megfosztott Királyfiról azonban nem vesz tudomást. Mérhetetlen a Királyfi bánata, és most a természet siet vigasztalására. De hamarosan elszomorodik a Királykisasszony is: az élettelen fabáb haszontalan játékszernek bizonyul, s most már szívesen felismeri az igazi Királyfit. A tündér parancsára az erdő most a Királykisasszony útját állja, aki nem tudja legyőzni az ellene szegülő természetet, de szégyene és megbánása méltó büntetés korábbi balgaságáért. A Királyfi megbocsátóan öleli magához, és kettesben indulnak el a boldogság felé, maguk mögött hagyva a bezáruló, elcsendesedő természetet.
A táncjáték zenéjéből készült zenekari szvit 1931-ben hangzott fel először Budapesten.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
