1937-ben komponálta Bartók Béla Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című művét. Amikor 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált, szüksége volt olyan reprezentatív kétzongorás darabra, amelyet feleségével együtt hangversenyeken előadhatott. E célból a szonátát zenekari kísérettel látta el, és azt Pásztory Dittával 1943-ban New Yorkban, Reiner Frigyes vezényletével mutatta be.
(I. Assai lento — Allegro molto; II. Lento ma non troppo; III. Allegro non troppo)
Nem érdektelen ezúttal a hangszerek felsorolása, hiszen az ütősök garnitúrája a szonáta-változat előadásánál is két (de inkább három) virtuóz játékost kívánt meg, és az ütőhangszerek elhelyezését Bartók oly fontosnak tartotta, hogy erről a partitúrában pontos tervrajzot tett közzé. A két zongorán kívül tehát a következő szólófunkciót betöltő ütőhangszereket írja elő a zeneszerző: 3 üstdob, xilofon, kisdob rezgőhúrral és anélkül, felfüggesztett cintányér, cintányér, nagydob, triangulum és tamtam. A kísérő együttes vonóskarból, fuvolákból; oboákból, klarinétokból, fagottokból, kürtökből, trombitákból, harsonákból és cselesztából áll; a fuvolacsaládból jelen van a kisfuvola, az oboáéból az angolkürt, a fagottéból a kontrafagott is.
Az első tétel lassú bevezetése rendkívüli feszültséget teremt, a gyors főrész szonátaforma, amelynek főtémáját a két zongora hatalmas erejű, lapidáris ritmusú unisono-hangzatokkal szólaltatja meg: a második téma nyugodtan alászálló melódiája népdal-fogantatásról vall: ezt az első zongora mutatja be, nem feledkezve meg a népdalszerű cifrázatokról sem. A zárótéma ismét nyugtalan mozgású — bár egyenletesen ritmizált — hajsza-motívumból épül. A tétel kidolgozási szakaszában a bevezetés zenei anyaga is helyet kap, majd a zárótémát ellenpontosan fejleszti tovább a komponista. A befejezés apoteózisát a népdal-hangú melléktéma adja. A lassú második tétel az átszellemült bartóki éjszaka-zenék egyik legmívesebb példája. A finálé fiatalos lendületét a xilofon pajkosan elszánt „fütyörésző” nótája teremti meg. „…Lehetetlen észre nem venni azt a szórakoztató attitűdöt, azt a régi concerto-zenékre emlékeztető vitalitást, az invenciónak azt a szinte bugyborékoló bőségét, a technikának azt a manuális és akusztikus biztonságát és azt a kiapadhatatlan lendületet, amely ennek a tételnek lepkeszárnyakat kölcsönöz” — írja Kroó György.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
