Az 1904-ben írt kompozíció feltehetően azonos azzal a Burlesque-kel, amelyet Bartók 1905-ben, a Filharmóniai Társaság hangversenyén akart bemutatni. A zenekar ellenséges magatartása és a művel szemben tanúsított passzivitása azonban oly mélyen sértette a zeneszerzőt, hogy a darabot nem bocsátotta a közönség elé.
(I. Introduzione – Adagio ma non troppo, II. Allegro vivace – Scherzo:Allegro, III. Trio:Andante, IV. Scherzo da capo: Allegro vivace)
Bartók életében nem is hangzott el a mű, amelyet Denijs Dille fedezett fel a komponista hagyatékában és rendezett sajtó alá 1961-ben. Ebben az évben volt a Scherzo első nyilvános előadása is a Magyar Rádióban, Lehel György vezényletével. A zongoraszólót Tusa Erzsébet játszotta.
A mű formája, a Rapszódiához hasonlóan egy lassú és egy gyors részre tagolódik. Maga a scherzo a gyors részben zajlik le, ennek előjátéka a lassú szakasz. „Táncfantázia, amely hol a maga zenei anyagának verbunkos-csárdás származását hangsúlyozza, hol — a hangszerelés, a beállítás révén — már egy különös, groteszk, reális-irreális világba ragadja hallgatóját. Hogy ez az utóbbi hang inspirálói közé számíthatja Richard Strauss Burleske-jét, de főleg Till Eulenspiegeljét is, szinte természetes” — írja Kroó György. A forma lekerekítését célozza a művet nyitó klarinét-dallam visszatérése a Scherzo befejezésénél.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
