A húszas évek derekán számos európai zeneszerző fordult inspirációért a barokk muzsikához. Sorra jelentek meg a rendszerező, új kiadványok, és a régi zenék élménye nem egy jelentős új mű születését segítette elő.
(I. Allegro moderato; II. Andante; III. Allegro molto)
Bartók, a zongoraművész és zongorapedagógus is érdeklődéssel tanulmányozta ebben az időben a francia és olasz barokk szerzők billentyűs hangszerekre írt darabjait, és ezekből néhányat maga is sajtó alá rendezett, illetve átdolgozott modern zongorára. Ami pedig a neobarokk stílusból a zeneszerző Bartók számára leszűrődött, az több is volt meg kevesebb is, mint más komponistáknál. Bartók „neobarokk stílusa” több, mint egyszerű utánérzés, elkésett sóvárgás egy letűnt korszak után. A barokk concerto zakatoló ritmikájának vonzása tagadhatatlanul kimutatható ez idő tájt alkotott műveiben, a személyes mondanivaló forró aktualitása mellett azonban szükségképpen elhalványodott az ellenpont míves technikája. A Zongoraszonáta és az első két zongoraverseny Bartókja nem vágyott vissza egy régmúlt ismeretlen világba, hanem szenvedélyes harcot hirdetett a jelen, a húszas-harmincas évek világának rendje ellen. Ebben a harcban a motorikus ritmus könyörtelenül következetes lüktetése merőben más értelmet nyert, mint a barokk concertóban, ahonnét származott.
De más értelmet kapott a hangszer, a zongora — Bartók saját, virtuóz készséggel meghódított instrumentuma — is. Billentyűi adott alkalommal dobverőkké váltak, új, szokatlan ütőhangszer-effektusokra is használni lehetett azokat. Az I. zongoraverseny (1926) ezzel az új effektussal lepte meg a bemutató hallgatóságát 1927 júliusában, Frankfurtban, ahol Furtwängler vezényletével maga Bartók adta elő a művet.
A zongoraverseny első tételét kegyetlen, rideg és mégis indulatoktól hevített küzdelem zenéje tölti meg. A lassú második tétel újabb meglepetés: mintha a két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonáta korai előhírnöke lenne ez a lenyűgöző, feszültséggel terhes, mozgásában is szinte mozdulatlan párbeszéd a szólóhangszer és a változatosan kezelt ütőhangszerek között. Soha nem próbált technikát alkalmazott itt a zeneszerző, pontosan előírva az ütőhangszerek megszólaltatásának — saját maga által kikísérletezett — új módjait. Annál meglepőbb — és megindítóbb — az a bensőséges, vallomásos dallam, amelyet a tétel középrészében a zongora szólaltat meg, mintegy szembekerülve eddigi funkciójával és „magatartásával”. A befejezés előtt idézetet hallunk a harmadik tétel zenéjéből. A finálé ismét barokk stíluselemeket használ fel, ezúttal a szólamok kergetőzésével, virtuóz és mégis drámai fugatóval kapcsolódik a régi zenéhez, tartalmában és mondanivalójában azonban ez is új, eredeti és lenyűgöző muzsika.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
