Második zongoraversenyét Bartók 1930—31-ben írta, a Cantata Profana befejezése után — mint utóbb egy svájci lapban nyilatkozott —, azzal a szándékkal, hogy a nagyon igényes, mind a közönség, mind az előadók számára rendkívül nehéz I. zongoraversenynek mintegy ellendarabját, hálásabb és tetszetősebb kiegészítőjét megalkossa.
(I. Allegro; II. Adagio; III. Allegro molto)
A bemutató színhelye ismét Frankfurt volt, ahol a zeneszerző játszotta a zongoraszólamot és Hans Rosbaud vezényelt, 1933 januárjában.
A koncert számos vonatkozásban utal Bartók neoklasszikus stíluskorszakára, amelyben az I. zongoraverseny is fogant. A barokk utánérzés azonban ezúttal másodrendű szerepet játszik Stravinsky „barbár” hangvételű műveinek hatása, de főként a magyar népzene inspirációja mellett.
E „barbár” Stravinsky-stílusra mindjárt a mű megnyitó tételében világosan utal Bartók azzal, hogy az első témával a Tűzmadár közismert motívumát idézi. Segítségére van e sajátos atmoszféra megteremtésében a zenekari hangzás is, amely az első tételben kizárólag fúvós- és ütőhangszerek megszólaltatásából keletkezik. Ennek megfelelően a zongora sem dallam, hanem elsősorban ritmus kidomborítására hivatott ebben a metrikusan lüktető tételben. A lassú második tétel — hasonlóan az I. zongoraversenyéhez — háromrészes forma, gyors középrésszel. Itt a zenekar együttesét szordinált vonóshangszerek és üstdobok alkotják. Ezek szólaltatják meg azt a — Beethoven „Líd hálaének”-ére emlékeztető — korálszerű „éjszaka-zenét”, amelyből a zongora szívbemarkolóan egyszerű deklamációja kiemelkedik. Ennek a sejtelmes költészetű éji varázsnak mintegy ellenképét jeleníti meg a gyors középrész (Presto), surranó árnyaival, cikázó fényeivel, kergetőző lidérceivel. A zárótétel uralkodó eleme ismét a ritmus, valamint a Bartók művészetére mindvégig jellemző kisterc-hangköz. A sistergően eleven rondó népzenei intonációját az első tételbál vett tematikus reminiszcenciákkal váltogatja a komponista. „Végül a fináléban megszólaló teljes zenekar megszünteti, feloldja a hangzás eddigi szélsőségeit, összefogja a hangszerelés hideg és meleg színeit, a mély és magas, a szűk és tág vonzása-asszociációja után a maga kiegyensúlyozottságával és dús bőségével beteljesít és megbékít” — írja Kroó György.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
