Max Bruch: g-moll hegedűverseny, op. 26
Bruch három versenyművet és egy “Hangversenydarabot” írt hegedűre és zenekarra, ezek közül ma már csak az első örvend valamelyes népszerűségnek. Az 1866-ban írt kompozíciót szerzője Joachim Józsefnek ajánlotta.
Az első tétel főtémája – az üstdobok sejtelmes pergése után – fafúvókon hangzik fel: szignálszerű rövid képlet, amit kétszer egymás után szólaltatnak meg a fuvolák, klarinétok és fagottok, a kürtök halk kitartott hangja felett. Utána a szólóhegedű lép be azzal a rögtönzésszerű futammal, amit Beethoven és Brahms versenyműveiből ismerünk (Bruch mintaképe itt Beethoven lehetett, miután Brahms koncertje tizenkét évvel később keletkezett). A tétel tematikájának jellegzetes tartozéka a basszusok által pengetve megszólaltatott ritmikus képlet, amely csaknem szünet nélkül végigkíséri a zenei történést. A viszonylag rövid első tétel után megszakítás nélkül következik a rendkívül dallamos lassú tétel. Érzelmektől telített, áradó melodikája a hegedű lelkéből lelkedzett, talán Mendelssohn óta nem írtak ilyen bőven ömlő hangszeres dalolást. De nem kevésbé ellenállhatatlan a feszes tartású finálé, amelyből viszont éppen Brahms meríthetett ihletet a maga hegedűversenyének zárótételéhez.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
