Bartók posztumusz brácsaversenye a zenetörténet félbemaradt remekműveinek egyik legproblematikusabb példája. A probléma ez esetben ugyanis nemcsak zenei, hanem a művészet etikájának körébe is tartozik.
(I. Moderato; II. Adagio religioso; III. Allegro vivace)
Mivel a hátrahagyott vázlatokból nem tűnt ki egyértelműen a zeneszerző szándéka, a lehetséges változatok, a megoldás esetleg más módja kérdésessé teszi az utókor számára, valóban ezt, így kívánta-e Bartók? Serly Tibor, a mű „restaurátora” a New York Times-ban írott cikkében kifejtette a rekonstrukció problémáit, többek között azt, hogy maga Bartók a versenyművet szinte befejezettnek tekintette, amelyből csak a hangszerelés „merőben gépies munkája” hiányzik. Ez derül ki abból a Bartók-levélből is, amelyet kevéssel halála előtt írt a brácsaverseny megrendelőjének, William Primrose-nak: „Örömmel értesítem, hogy az Ön brácsaversenye vázlataiban már elkészült és már csak a partitúrát kell elkészíteni, ami bizonyos mértékig gépies munka. Ha semmi nem jön közbe, öt vagy hat héten belül elkészülök vele s ez azt jelenti, hogy október második felére már a partitúra egy példányát… is elküldhetem Önnek… „ Erre azonban már nem kerülhetett sor, szeptember végén Bartók meghalt, és ily módon Primrose nem is remélte többé, hogy a brácsaversenyt kézhez kapja. Csak négy évvel a zeneszerző halála után értesült róla, hogy a mű mégis elkészült, és azt 1949-ben Minneapolisban be is mutatta, Doráti Antal vezényletével.
Serly Tibor számozatlan kottalapokból, nemegyszer olvashatatlanul lejegyzett vázlatokból, jelzetlen tételekből és a kéziraton talált, korántsem egyértelmű javítások alapján rekonstruálta a versenyművet. Munkája emberfeletti képzelőerőt, találékonyságot és valóságos szellemidézést követelt, mégsem bizonyos, hogy vállalkozása — Bartók akaratának végrehajtása — sikerült.
A versenymű első tétele hagyományos szonátaforma. Fő dallamát a szólóbrácsa mutatja be s csak ez után következik a tulajdonképpeni szonátatétel, amelynek metrikája hol barokkos-motorikus, hol népdal-lejtésű. A kidolgozási részben rézfúvók ellenpontja szól, majd a brácsa kadenciája vezet a visszatéréshez, amely a fuvolán és kürtön felhangzó főtémát már a kadencia alatt megszólaltatja. Attacca következik a második tétel, amelynek felirata — Bartók életművében másodízben, ám korántsem biztosan az ó szándékának értelmében — Adagio religioso. Ismét nyugtalanítóan merül fel a kérdés: a zenekari kíséret vékony szövete, a téma felépítése megfelel-e Bartók kívánságának? A zárótétel ismét átmenet nélkül kapcsolódik az előbbihez, ezúttal energikus, lapidáris közjáték vezet a befejező Allegróhoz. Ez a tétel mutat a leginkább Bartók szerzőségére, barbártáncos-motorikus-népzenei hangja jól ismert a komponista életművéből. Ebben a tételben a zenekar is megfelelően érvényesül, és a trió dudatáncának hangulatos muzsikája különösen alkalmas arra, hogy betetőzze a koncertet. Kár, hogy a túlságosan rövid, mindössze négy és fél perc időtartamú tétel ezt a lehetőséget mégsem használja ki teljesen.
Ily módon a brácsaverseny különös elegye a távozó géniusz utolsó üzenetének és az odaadó tanítvány áldozatos fáradozásának, amellyel igyekezett e hagyatékot megóvni és közkinccsé tenni.
Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz
